Hogy a jövőt miért? Egy éve lépett újra be a Vidi életébe utánpótlásedzőként, és az első szezon végén egyből bajnoki aranyat nyert U17-es korosztályú csapatával a másodosztályban, feljuttatva ezzel a 16, 17 és 19 éveseket is a kiemelt bajnokságba. Kuttor Attila utánpótlásedzőként is pont olyan megszállott, már-már fanatikus, mint húsz éven keresztül játékosként a pályán.

Azok közé a futballisták közé tartozol, akik viszonylag későn szálltak ki a profi futballból. Mikor dőlt el, hogy nem mész messzire a pályától, és edző leszel?

A profi pályafutását tervezi az ember, de az idő meg a helyzet dönti el, hogy valójában meddig tud pályán maradni. Nemcsak az egészségtől, de a szerződésektől és a lehetőségektől is függ, vagyis nem tudhatja előre az ember, hogy mikor kell befejeznie. Szerencsés vagyok, hogy 40 évesen is játszhattam. Ennyi idő alatt azonban az is eldőlt, hogy nekem a foci az életem, ez érdekel, így már a profi pályafutásom alatt is folyamatosan végeztem a különböző iskolákat. 18 évesen már segédedzői diplomát szereztem, aztán végigjártam a lépcsőket, majd a TF rekreációs szakán szereztem diplomát, most pedig Pro Licenc-képzésre járok.

Ha pedig Pro Licenccel is végzel, akkor felnőtt csapat kispadjára is leülhetsz. Ez a végcél, és az utánpótlás-edzősködés egy lépcsőfok, vagy az újabb papír inkább csak egy lehetőség, hogy egyszer akár...?

Nem tudom még, nem tisztázódott le bennem teljesen, hogy mi a nekem való feladat. Az biztos, hogy nagyon jól érzem magam a fiatalokkal, gyorsan megtaláljuk a közös hangot, és jól tudunk együtt dolgozni. Én elsősorban a nagyobb korosztályokkal dolgozom szívesen, ami átmenet a felnőtt- és utánpótlásszint között. Úgy érzem, ezt már sikerült bizonyítanom az Illés Akadémián eltöltött tíz évem alatt, illetve talán már itt, a Vidinél is az elmúlt egy évben. Persze piszkálja fantáziámat, hogy a felnőttek között mit tudnék letenni az asztalra, megállnám-e a helyemet. Hogy mikor jön el ez a pillanat vagy egyáltalán eljön-e, azt majd az idő és a helyzet hozza, de egy biztos, a papír hiánya már nem lesz akadály.

Említetted a papír hiányát, mint akadályt, vagy átfordítva, a végzettség megléte lehetőség arra, hogy más-más szinten edzősködjél. Mégis, hiába van meg a jogosítvány, ugyanazzal az elméleti tudással az egyik edző sikeres, a másik pedig nem boldogul. Mi az, ami benned megvan és sikeressé tesz? Vagy ez nem ennyire fekete-fehér? Függ a siker a körülményektől, és – kissé nyersen fogalmazva – a „gyerekanyagtól” is?

Igen, a papír csak egy dolog, de nagyon fontos dolog, hiszen az alapokkal tisztában kell lenni. Az utánpótlássport ma már magas követelményeket támaszt mindenki elé, ha valaki profi sportoló szeretne lenni, akkor már az alapoktól kezdve a legjobbat kell kapnia. Csak megszállott és teljes odaadással dolgozó gyerekekből lesz profi labdarúgó, de ez a kritérium az edzőre is igaz kell legyen. Nagy a felelősségünk, nem lehet vandál módjára hozzányúlni a gyerekekhez, és tönkretenni a még el sem kezdődött pályafutásukat és az egészségüket! Tudnunk kell kezelni a futball összetettségéből adódó helyzeteket, ismernünk kell a gyerekeket, mind a fizikális, mind a szellemi képességeikkel tisztában kell lennünk! Talán az különbözteti meg a jó edzőt a kevésbé jótól, hogy ezeket a szegmenseket hogyan kezeli.

A fociban az utánpótlás-nevelés nem elsősorban a tömegsport bázisát hivatott növelni, hiszen egy-egy korosztályból, ha már két játékos profi labdarúgó lesz, akkor az jó eredménynek számít. Hogy lehet utánpótlásedzőként azt a kérdést kezelni, hogy a csapatban van húsz játékos, de te pontosan tudod, hogy melyik kettő az, akinek esélye van a jövőben? Hogyan tudod magadban azt elrendezni, hogy a többi tizennyolcat is ugyanazzal a lelkesedéssel hajtsad, motiváld a munkára?

Edzőként mi elsősorban nem csak azt a két játékost keressük. Az utánpótlássport még ezen a szinten is inkább arról szól, hogy embereket nevelünk. Nekem elsődleges, hogy mind a húsz játékos, akiért felelek, egészséges és egészséges gondolkodású ember legyen, akinek fontos a tanulás, a közösségben való létezés, az együttgondolkodás, a szabályok betartása, és attól függetlenül, hogy adott esetben belőle „csak” NB II-es, NB III-as vagy megyei szintű labdarúgó lesz, szinte biztos, hogy mindig mozogni fog, szeretni fogja játékot. De tovább megyek, másik ötből majd sportvezető lesz, edző, esetleg videóelemző, sajtófőnök. Egy biztos, élete végéig futballszurkoló lesz. Ez az alaphelyzet, ami – mondjuk ki! –, már egy nyertes helyzet. Ugyanakkor az is benne van a pakliban, hogy sok esetben nem lehet megmondani előre, hogy ki képes a profi létre. Hiába látunk lehetőséget egy-egy játékosban, rengeteg példa és érdekes történet van arra is, hogy kitartásának és akaratának köszönhetően olyan gyermekből lett profi, aki tehetségben nem a legkiemelkedőbb volt a korosztályában, nem pedig abból a játékosból, akire mindenki számított.

Te, mint utánpótlásedző mikor érzed magad sikeresnek? Amikor bajnoki aranyat nyer a csapatod, amikor a srácok boldogan mennek az edzésedre vagy amikor esetleg egy volt játékosod győztes gólt rúg, tegyük fel Andorra válogatottjának?

A legjobb, ha mind a három teljesül, hiszen minden apró öröm és siker visszacsatolása annak, hogy az ember jól dolgozik, szeretik a körülötte élők, dolgozók. Egy jó edzés is örömet tud okozni, egy apró köszönöm egy sikeressé lett volt játékosomtól boldoggá tesz, egy-egy pozitív visszajelzés a vezetőktől, edzőkollégáktól is nagyon jól tud esni az embernek, a jó eredmények pedig egyértelműen örömet szereznek, de talán mindenkinek. Szerencsésnek érzem magam, hogy volt már arra is példa, hogy játékos, akit elindítottam a pályán, sikeres lett, és ezt később megköszönte nekem. Talán ez az, amiért a leginkább érdemes ezt a pályát csinálni, mert egy-egy fiatalember életébe pluszt tudunk adni.